Eszembe jut pár dolog, gondolom, gyorsan felhívom a Lányokat, eligazítom Őket.
Teraszra ki, telefon. Tilla: semmi, kikapcsolva. Mesi: negyvenet csöng, semmi.
Kezdek ideges lenni.
Biztos cigiznek! Benti szám, csöng fájdalmasan hosszan, de semmi.
Először felbosszantom magam, majd inkább az idegeskedést választom.
Bosszankodásom tárgya, mi lesz így a Kedves Megrendelővel, aki – mint én- szintén szerény irodánkat
hívja kétségbeesetten, ahol is nem igen veszik fel a telefont.
Majd két pillanat múlva már inkább ideges vagyok, a Lányok még sosem csináltak ilyet, biztos út
közben baleset érte Őket.
Hívom a Papp Zolit, minden problémás helyzetünk megoldóját.
Egy álmos hang beleásít a telefonba, most ébredt, mit akarok?
Hogy-hogy mit?! Majd felrobbanok.
Lekiabálom a haját, mit csinál délelőtt tízkor, mi az hogy alszik, hol vannak a Lányok, azonnal menjen,
biztos bajuk van, talán helyszínelik Őket valahol!!!! Derítse ki, és hívjon vissza.
Néma csend a vonal túlsó végén.
Rosszat sejtek. Gondolkozom, de nem ugrik be semmi.
Majd egy sóhajtás a másik oldalról: de Anya, 20-a van!!
Gondolkodóba esek, majd kérdezem Tőle: és akkor mi van??? Nem kell dolgozni, csak mert 20-a van?
Este majd lesz a tűzijáték, és?
Kedvenc sofőröm kiakad teljesen, de hallom, uralkodik magán, majd fojtott hangon ennyit szól:
munkaszüneti nap. Piros betűs. Mindenkinek.
Elszégyellem magam. De nem mutatom. Nem szabad!
Végül ennyit mondok: ja, vagy úgy!!! Akkor bocsi! Aludj tovább...
És villámgyorsan bontom a vonalat.
:))